Galery of Hinata

Ezt Nibnek kezdtem el írni, talán ő még emlékszik rá mikor... és hogy mi miatt, de a titkainkat megtartjuk magunknak...

Mióta itt élek a földön, rájöttem, hogy az egyetlen dolog, amit az emberek spórolnak saját maguktól: az idő. Ami igazán nagy baj, az, hogy egymástól is sajnálják. Gyere ide, gyere oda, csináljunk ezt, felejtsd el őt, gyorsabban, nem érünk rá. Csupa olyan mondat, amit minden nap vagy 1000x kimondunk. Igazán nem értem az embereket. Bár, az is igaz, hogy nekik kevesebb idő jutott, mint nekem. De ekkora sietséget akkor sem kéne csapni! Innen mindent jól láthatok, hiszen, rengeteg ember járkál errefelé, rólam mégsem tud senki. De ez jól van így, ha nappal az emberek közé merészkedek, akkor furcsán megbámulnak, bár azt aláírom, hogy egy talpid felöltözött ember csak télen nem tűnik ki az ember-csordákból. De hát mit tehetnék? Elvégre a napon porrá égek.

A valóságban én István város vámpírja vagyok, ráadásul eléggé ismert helyen lakok, a Bazilika tornyaiban tengetem életem. A foghagyma nem árt nekem, és a szentelt vízzel sincs bajom. A keresztre probléma nélkül tekinthetek, de hozzá már nem érhetek. Az atyák jó szívűen megengedték, hogy a bazilikában húzzam meg magam nappalra, cserébe nem hagyom szenvedni az áldozataimat. Egy ember vére, akár 2 hónapra elegendő táplálék a számomra. AMindenhatónak sincsen rám panasza. Az Ő kegyelméből, már 236 évet megéltem e falak között. Az emberek közé csak akkor lépek nappal, ha valami felkelti a figyelmemet. Ami azon a délutánon is történt.

Éppen csendesen és nem kis unalommal figyeltem a téren toporgó embereket, persze a nagy részük turista volt, fényképezett, pózolt, fényképezett, bement… Annyira untam a műsort, hogy már számolgattam őket. Ha ez még nem lett volna elég, pluszban ott volt még az a Kellemetlen meleg, ami szeptember derekán már nagyon szokatlan. Már felforrt a vérem, amikor egy kisebb diáklányokból álló csoportot fedeztem fel. Nem lehettek idősebbek 16-19 évnél, a négy lány beszélgetett, kacarásztak, és az egyik magasabb folyton egyik nála alacsonyabb lányt ölelgette. Ennek olyan hatása volt, mintha az illető az átlag emberlányoknál is gyámoltalanabb lenne. Persze nem csak ez volt benne furcsa, hanem a feszült, keserédes, szürkés lila felhő, ami körülvette. A többi lányé is feszült volt, de azok mégis vidámak, narancsos pirosak, kivéve a furcsa nagyszájú lányt, aki folyton ölelgette az egész bandát. Az övé áttetsző volt, és olyan látványt nyújtott, mint akinek a teste olyan forró, hogy délibábot képez. Láttam már valahol. Ez elég is volt, arra, hogy útnak induljak. Feltettem fekete napszemüvegem, a sálat, a kalapot, a fekete szövetkabátot, a kesztyűket, és elindultam lefelé.

Mire leértem, már nem láttam a négy különös diáklot a téren, de meghallottam az egyikük nevetését, és a hang irányába fordultam. A korláton ücsörögtek, és hangosan nevettek valamin. Elindultam feléjük. Persze hő aurás lány azonnal kiszúrt, de még nem szólt a társainak.

-                Bocsánat… ez a bazilika korlátja nem arra való, hogy maguk ücsörögjenek rajta, ha nem tudnák, ez egy szent hely! – nagyon büszke voltam magamra, hogy egy ilyen szép kis kifogással elintéztem a megszólítást.

-                Maga pap? – kérdezte az egyik kékes aurájú – mert elég melegen öltözött, talán megfázott? Tudja, sokkal kevésbé izzadna, ha levenné ezt a sok vacakot.

-                Nem, nem vagyok pap, de ennek ellenére, ez egy szent hely ilyet nem illik! - most a szürkéslilás lányhoz fordultam, aki nagy igyekezettel próbálta leplezni a nevetését. – Miért van benned ennyi bánat? Semmi értelme, hagyd abba!

-                Nos, Vince, nagyon örülnék, ha leszállnál a barátaimról – mosolygott gonosz tekintettel az ismerős lány – nem állok jót magamért, a másik pedig az, hogy ha nem látnád, épp azon vagyunk, hogy őt derítsük jobb kedvre!

-                Mégis honnan tudod a nevemet?

-                Te is tudod az enyémet toronylakó! – válaszolta angyali tekintettel, és így most már tényleg tudtam ki áll előttem.

-                Valóban, nem ismertelek fel. – kezdtem el zavaromban krákogni – Szóval, mi történt? – elmondták – akkor miért nem adtok neki időt, hogy feldolgozza? – sóhajtottam hatalmasat.

-                Ne engem kérdezz! Szerintem is időre lenne szüksége, de azt mégsem hagyhatjuk, hogy egész nap maga alatt legyen.

-                Az a rossz hírem, hogy a színe nem társalgásunk kezdete óta csak egy árnyalattal lett kékebb, tehát fogalma sincs róla, miről beszélünk mi ketten, ahogy azt sem tudja miért árultad el egy számára idegennek, hogy mi is nyomja a lelkét, és bennem sem bízik.

-                Ugyan már, átlát az álcádon, miből gondolod, hogy senkinek nem tűnsz fel talpig téliben, egy ilyen meleg napon. – aztán eltűnődött – de az is lehet, hogy mutogatós bácsinak nézett!

-                Nagyon vicces vagy! Bemutatod őket?

-                Persze! Ő Ofélia, Jane, és Miriam.

-                Örvendek, Vincent vagyok, és itt élek. – ezzel körbemutattam a téren

-                Miféle csövesekkel barátkozol - te Clare? – szegezte Ofélia neki a kérdést.

-                Ó, ő nem csövi, csak nem fogja, hogy ti nem vagytok hozzászokva, ha valaki a Bazilikában él.

-                Aha. – mért végig gyanakvó tekintettel Ofélia – nekem viszont mennem kell, úgy is mondhatnám, elválok tőletek, mint fától a levél!

-                Várj meg, én is veled megyek legalábbis egy darabon! – nyilatkozott Jane.

-                Ne reménykedj, - vigyorgott rám Clare – mi még maradunk veled kicsit! – azzal lekapta az épp indulni készülő Miriam karját, aki tiltakozni próbált, de csak addig jutott, hogy kislányosan kimondta „ki kérem magamnak…” ezután egy nagyölelést kapott, és egy gonosz megjegyzést – Te mondtad, hogy nem akarsz hazamenni. Tehát most felmegyünk tök ingyen a toronyba, hogy Vince ne kapjon gutát ebben a sok cumóban!

-                Ki mondta, hogy beengedlek titeket oda? – háborodtam fel teljes joggal.

-                Ugyan, már, hiszen tudod, ki vagyok, érte pedig keresztséget vállalok, izé, kezességet. – meg sem várta, hogy válaszoljak, már úton is volt. Nem is tiltakozhattam. Figyeltem a két aura felhőt, és követem őket. Az egyik hátsó bejáraton mentünk be, így nem vettek minket észre. És elindultunk a végeláthatatlan lépcsősoron, és megtettünk pontosan 456 lépcsőfokot, mire felértünk a számomra fenntartott szobába. A két embernőstény udvariasan félreállt, hogy ki tudjam nyitni nekik az ajtót, Be sereglettek, igen, ezt tették, ők ketten képesek voltak imitálni egy besereglést. Valójában lenyűgöztek azzal a kedves ügyes ügyetlenséggel, amit együtt produkáltak. Volt mindkettejükben valami megkapó. A boszorkány úgy tett, mintha ott se lennék, legalábbis nem célozta a szavait. Miriam figyelt, visszabeszélt neki, már nem volt zavart. Lassacskán nekem is sikerült bekapcsolódnom a beszélgetésbe, persze sok minden volt, amit nem értettem, így rákérdeztem, ilyenkor önfeledten elnevették, vagy éppen elsóhajtották magukat, és elmagyarázták. Aztán kezdett lemenni a nap, és Clare tudta, hogy most kell elmenniük, már csak miattam is.

Az éjszakai öröklétem óta először szabadultam meg minden meleg holmitól, és mentem ki így az utcára. Elégedettséggel töltött el a 2 lány arca mikor, egy fekete farmert, és egy fekete majdnem testhez álló pólót vettem fel. Clare megpróbált rávenni, hogy engedjem ki a hajam, de, csak annyit tudott kicsikarni belőlem, hogy hosszú, lazán összefogott copfba tegyem. Miriam csendesen ballagott mellettünk, míg kísértem őket a metró lejáratához. Aztán Clare közölte velünk, hogy neki most kaját kell szereznie, mert éhezik, és otthagyott minket.

Nem tudtam mit kéne mondanom, ez alatt a délután alatt tökéletesen átláttam a problémákat, amik kínozták. Végül csak annyit kérdeztem:

- Nagyon fáj?

- Nem, már túltettem magam rajta. – hangzott, a cseppet sem meggyőző válasza.

- Aha – adtam hangot a hitetlenségemnek, amire ő egy félszeg mosollyal, nagy levegőt vett, az égre nézett, és beleéléssel magyarázni kezdte

- De tényleg! Semmi bajom! – szünetet tartott, maga elé nézett, majd csendesen annyit mondott – igen.

- Akkor miért nem mutatod ki?

- Azt nem tehetem, nem akarom kimutatni, jó ez így.

- Tehát egy önkínzóval találkoztam. Örülök, hogy megismerhetlek, a te típusodhoz még nem volt szerencsém. Amúgy, bármikor szívkiöntésre van indíttatásod, gyere nyugodtan, ígérem, nem foglak bántani. – újabb csend következett – amúgy, van valami hobbid, csinálsz valami érdekeset? – kétségbeesetten próbáltam fenntartani a beszélgetést, de nagyon úgy éreztem, ez csak az én szándékom.

- Persze, táncolok, és régebben fuvoláztam, de már abbahagytam órára járni.

- Pedig az egy jó hangszer! Mi volt a baj? Tanár? Én hegedültem. De annak már nagyon régen. Talán már a vonót sem tudnám rendesen megfogni.

- Tanár…

Legendák

Reggel tíz óra volt, mikor kiléptünk az ajtón. A nap, úgy sütött, mint akinek semmi gondja. Ahogy kisétáltunk a komphoz, ami levitt minket a segély csomagokkal együtt az alvilágba, az égitest, mintha tudomást sem akart volna venni arról, nem lát már sokáig. Alig süllyedtünk le 5 métert, a verőfény helyét átvette a fojtogató félhomály. A fenékre érve, kipakoltuk a rakományt, és a síneken futó fakutyákra helyeztük őket. A 3 járművet telepakoltuk, de még így is tudtuk, hogy alig lesz elég az ellátmány erre a napra. A komp csengetett egyet, és elindult felfelé, így már nélkülünk. Az első kocsira ültem fel, innen a tábor úgy tíz perces gyalogútra volt. A táj száraz volt, kopár, és rideg. Kacagást nem hallottunk sehol, pedig több gyermeket is láttunk játszani. A némaság tökéletesen szinkronban volt a környezettel.

Ahogy a tábor feltűnt a láthatáron, nem volt a látvány szívderítő: rongyokból és faágakból összetákolt sátrak, és kunyhók. A szívem úgy érezte, ez a látvány csak háború után lehetséges, de az agyam tudta, hogy itt sosem dúltak háborúk. Amint nekiláttunk a felszerelés készletek lerakodásának, egy asszony rohant hozzám, a bába. Szüléshez hívott.

A fiatalasszony első gyermekével vajúdott az általunk állított orvosi jurtában. Ágyak nem voltak, így egy székben ült. A lány csípője túl keskenynek bizonyult. Ebben az esetben 2 dolgot tehetünk, az egyik, hogy császármetszéssel segítjük világra a gyermeket, a másik, hogy rá erőltetjük az anyára a szülést. Ha az elsőt tesszük, a borzalmas körülmények és a steril környezet hiánya miatt az asszony, fertőzést kaphat, és belehal. Ennek teljes tudatában úgy döntöttünk a természetes születéssel van nagyobb esélye mindkettőnek az életben maradásra. A gyermek bő másfél óra alatt a világra jött. Az apa a születés közben bejött a sátorba, és boldogan kiáltotta „Valo[*]”. Ennek jelentése: akire a fény ránevet. Ezt a nevet azok az újszülöttek kapják, akik születésekor egy légáramlat úgy felkavarja a ködhártyát, hogy a nap egészen a fenékig elér. Az idelentiek bánattal, vegyes hálával gondolnak ezekre a csöppségekre, mert elhagyhattál a folyót, és értük ellátmányt kaptak. Ebből értetődően, én is egy Valo vagyok. Nekem sincs fogyatékom.

A legenda szerint, amikor még víz kavargott itt köd helyett, és a két város egy ország volt, Az Ezüst-malom megelégelte az emberek gőgjét, és mindent elutasító magatartásukat, úgy döntöttek Karthago-ként pusztítják el a várost. Az emberek ettől annyira megrémültek, hogy bűnösnek a másik parton lakókat címkézték meg, és azt kérték a Malomtól, hogy csak azt pusztítsa el. A Malom végül meg kérdezte, mit hajlandóak felajánlani az életükért, és a városért cserébe. Az emberek azonnal egymást kezdték öldökölni, mások életét akarva felajánlani saját épségükért, de a malom nem fogadta el. Ám páran kiváltak a tömegekből, és saját életüket kínálták fel, ám az Ezüst-malom nem szomjazta a vért, ezért elvette tőlük a fekete gyöngyöt, mely minden ember szemében ott ült addig a napig.

A többi ember nem tudta elviselni az ilyen különbözőséget, azt hitték, ezek az emberek ezután majd istenként akarnak jelen lenni közöttük, így lassan mind meggyűlölték őket. A malom nem tűrte el ezt a kínzást, így büntetésül a város t szétválasztotta, a folyót kiszárította, és a meggyötört embereket a meder fenekére költöztette. Azt remélte így elejét veszi a további viszályoknak, de tévedett. A partokon a két város látványosságként tekintett ezen túl a lentiekre, ezért került föléjük a köd.

Bár mindkét parton megvolt egy saját verziója ennek a történetnek, de a régi könyvekben azok a történetek nem kaptak helyet. Mi, akik ide járunk, akiknek ez a munkája, mind tisztában vagyunk ezzel, és nem számít nyugatról, vagy keletről jöttünk, idelent ez nem számít. Idelent a két világ összeér, és ez reményt ad a változtatásra.

Most jó rég nem tettem fel rajzot,de alkottam, úgyhogy most felteszem őket, hátha rajtam kívül még már is jár erre!

Pointilista Puente San Angelito

Csendélet egy almával egy foghagymával, és egy tállal

 Day light   &   Nigh light

Tervrajz

 Tátra

Kezek & Kezek

 Koki1 & Koki2 & Koki3

Ékszer terv

Kagylók

2 arcúság

Alternatív macska szörnyek

NIKE reklám :)  (olajfesték)

Mindig van miről beszélni

Gyertya láng, tiszta fény...

Üvegablak terv

Levél a fáról

 Nos, most ennyi csak :)

Ezt a novellát egy olyan kora őszi este ihlette,mikor sötétedés után a családommal a kereszt anyumékhoz mentünk át Soroksárról, Óbudára... tehát a Budai alsó rakparton hajtottunk...és folytatásokban teszem majd fel

Hagytam, hogy a lágy, forró, tiszta víz égesse a csupasz testemet. A Zuhanyrózsának háttal álltam, és figyeltem, ahogy a víz erekkel gazdagítja testem amúgy is gazdag érhálózatát. A bőröm alapból kreol színét soha, senki nem vette észre, mert leheletvékonysága miatt mindig is sápadtnak látszott. Fanyarul elmosolyodtam, ahogy felidéződött bennem, hogy mennyire megrémül mindenki, aki először lát spagetti pántos topban. Had magyarázzam meg: úgy nevezett „baba” bőröm van, ez azt jelenti, hogy kisbaba korom óta sem volt hajlandó a bőröm felnőttessé, tehát vastagabbá, és sötétebbé válni, helyette rendkívül ruganyos lett. Sajnos, ez azonban azzal is együtt jár, hogy a testemben bőrfelszín közelében futó ereket szinten minden testrészemen könnyen lehet követni. Mintha, egy tökéletes érhálózati térkép lennék. A sors különös fintora, hogy mindennek a rémület kiváltásnak ellenére is, a bőröm az egyetlen olyan része a testemnek, amit szeretek.

Behunytam a szemem, és hátrahajtottam a fejem, hogy a víz beterítse a hajamat, és az arcomat is.  A hideg csempének döntöttem a hátam, és lassan lecsúsztam a zuhanytálcába, amint leültem a térdeimet magam elé húztam, és átkaroltam a lábaimat, míg a fejemet rájuk fektettem. Azon agyaltam, hogy miért szeretem annyira a forró vizet, miért élvezem, hogy égeti a bőrömet. Természetesen többféle megoldást is találtam erre a kérdésre, egyrészt, hogy hasonlít egy ölelésre, másrészt pedig hogy ilyenkor tudtam csak igazán ellazulni.

Kinyitottam a szemem, és észleltem, hogy a bőröm lassan rákvörös színre vált, úgyhogy kelletlenül feltápászkodtam, és egyik kezemmel a csapot zártam el, míg másikkal a szekrényből kiszedtem két törülközőt. Az egyiket a hajamra, míg a másikat a testemre csavartam, és gyorsan bementem a szobámba, ahol egyszerűen előre dőltem, és hagytam, hogy a törülköző lecsússzon a hátamról, pőrén hagyva mindenem, míg a hajamat dörgöltem. Mikor végeztem ezzel is, mind két törülközőt a földön egy sarokba rúgtam, és úgy ahogy voltam befeküdtem a párnáim közé. Addig hasaltam így, oldalra fordított fejjel, míg a hátamon nem éreztem a hideget. Ekkor négykézlábra emelkedtem, és felvettem pizsamámat, ami egy sötétkék férfi bokszerből, és egy flanel ingből állt.

Kimentem a nappaliba. Vállig érő hajamból még mindig csöpögött a víz, és át áztatta az ingem vállait. A hűtőhöz sétáltam, természetesen mezítláb, és benyúltam egy banánért, egy narancsért, egy mandarinért, eperért, tejszínért, és tejért. Ezeket szépen meghámoztam, és bele passzíroztam a robotgépbe. Mikor megnyomtam a gombot, a gép felbúgott, de csak a rakomány legalját turmixolta össze.  – Basszus – szaladt ki a számon. Lekaptam a tetőt, és tejet és tejszínt öntöttem rá, majd ismét lezártam, és benyomtam a gombot. Nyertem. Elégedetten néztem az egyre érdekesebb színű masszát, talán túl nagy elégedettséggel ahhoz képest, hogy le igázottaim gyümölcsökből, és egyéb már halott dolgokból álltak. Ezen a gondolaton kénytelen voltam hangosan felnevetni, és ez volt az a pillanat, amikor egy enyhén borostás áll a vállamról kicsit lecsúszott ing és nyakam közé nehezedett, és két erős kar gyengéden átkarolta a derekamat, ami nem volt kis teljesítmény az én debella méreteimnél.  Mégis, ez az ember, akihez barátságon, és társbérlésen kívül semmilyen kapcsolat soha nem fűzött, pontosan tudta minden időben, hogy mire is van szükségem. Hiába, ő már csak ilyen.

Mindig Gergő volt az a férfi, akivel nem érdekelt, hogy ki, és mit ért félre, mert olyan szintű barátság volt köztünk, mintha 1 lélek véletlenül elválasztott részei lennénk, akik mióta újra találkoztak, nem képesek lemondani egymás társaságáról. Hát ilyen volt a mi kapcsolatunk. Anyám szerint, aki mindig bízott abban, hogy én és ő egyszer majd egymásba szeretünk, már csak az ébredés hiányzott közöttünk. Itt a ködvidéken ez volt az a dolog, ami egy férfi és egy nő között létrejöhetett. Anya végzetesen félre értett minket: mi tudtuk a másikról, hogy az ellenkező nemhez tartozik, tudtuk, hogy egymástól megkapnánk azt amit mástól soha, de ez a vágy sokkal édesebb volt, minthogy hagytuk volna elterjedni magunkon. Arról nem is beszélve, hogy mindkettőnknek volt már pár kapcsolata, de egyikünk sem találta meg még azt, amit keresett.

- Megint ezt a moslékot eszed? – bökött undorral a vacsorámra – Mikor vered már ki a fejedből ezt a fogyókúrás masszát? Így is tökéletesen szép vagy!

- Tudom, milyen vagyok, nem fogom elhinni neked! – aztán hozzátettem – és másnak sem. Amúgy meg azért eszem ezt, mert ízlik!

- És most magadat, vagy engem akarsz meggyőzni? – vetette rám azt a pillantását, amitől az arca újra egy kisfiúé volt.

- Tudod, én csak sajnálni tudlak, azért, mert nem szereted a turmixot. Csupa vitamin és egészség! Természetes alapanyagokkal. – morcosan, és megjátszott sértettséggel néztem rá, mert igazat mondtam: tényleg az íze miatt ittam ezt a trutymót.

- Természetes? Ezek a gazok agyon vannak permetezve, de tudod mit, ezen, nem szőrözök.  – szándékosan megnyomta az „ezen” szót – De nézz erre – és felemelte a tejes dobozt – azt írja, idézem: 3,5%-os zsírtartalom. Szerinted ebben mi a természetes? Ez a tej max. képen látott tehenet! Csak víz, és tejpor!

- Tudom miből készült! De boltban már nem lehet más milyet kapni, még ez az aminek valamennyire tej íze van! Ha tehetném, igazi friss boci tejen élnék, de honnan szüljek neked tehenet a belváros közepén? – morcosan kivettem a kezéből a tejet, amit ugyan ezzel a lendülettel el is ejtettem. Megtapsolt, nevetett, aztán elment, hogy visszatérjen egy felmosóval.

Odakint már sötétedett. Feltettem a vizet forralni, majd a teás fiókban kezdtem kotorászni, mire megtaláltam kedvenc teámat, a Magical Moments névvel illetettet. Gergő szintén kivette saját kedvezményezettjét, a Winter Times jelzésűt, és 1-1 kancsót, hogy mind a kettőnknek legyen. Ebben is hasonlóak voltunk: mindketten teával ittuk a cukrot. Ez egy hagyomány volt számunkra. Minden hétvégén, szombat és vasárnap esténk ezzel a kis szertartással végződött. Persze nem kis teljesítmény volt tőlünk fejenként másfél liter teát meginni, ebből egyenesen következett, hogy egész éjjel váltottuk egymást a két betűs helységben. Ilyenkor gyertyákat és füstölőt gyújtottunk, a két hatalmas puha fotelt a Köd folyóra néző panoráma ablak felé fordítottuk, valami kellemes zenét indítottunk el, 1-1 pokróccal betakaróztunk, és elhelyezkedtünk. Ezeket a beszélgetéseket mind a ketten szerettük. Bár, nem mindig beszélgettünk, sokszor volt olyan, hogy csak csendesen szürcsöltük a meleg teát.

Mi a különleges a ködfolyóban? Hát hogy ködből van. Nem, nem csak a vízfelszín felett lebeg a köd, mivel nincs is benne víz, csak a köd. A folyómeder alján pedig az elfeledettek városa. Egyébként mi a keleti parton lakunk, de a nyugati part is be van építve. Ugyan az a város, de két külön ország. Ezt tette hát velünk a Ködfolyó. De mindenki az Elfeledetteket vádolja. Pedig mi jólétben élünk, míg ők ott lent állandó félhomályban, és nyomorban. Sokszor jártam már lent náluk, én is odalent születtem, de a város lakói, és az Elfeledettek kötöttek ezer éve egy megállapodást, miszerint, minden olyan gyermeket, aki fogyaték nélkül születik, a városnak ajándékoznak. Így kerültem fel. És így kerültem Gergő családjába. Mint az unokatestvére. A keresztszüleinek nem lehetett gyermeke, hát adoptáltak. Azt remélték, hogy majd egymásba szeretünk, de ez nem történt meg. Mint már mondtam, az ébredés hiányzott.

Nem tudom mikor nyomott el az álom, de arra ébredtem, hogy Gergő a karjaiba vesz, és elindul velem a szobám felé. Amíg kicsik voltunk, sokszor csinálta ezt velem. mindig is magasabb volt nálam, és idősebb is. Akkor azt játszottuk, hogy én vagyok a hercegnő, akit megmentett a gonosz királytól. Mostanra ha a karjaiba kap, egyszerűen felsikoltok, és tiltakozásban török ki, hogy „ne, mert nehéz vagyok, és sérvet kap” és hasonlók. Most nem tiltakoztam, hagytam vitetni magam. Ahhoz, hogy az ágyamra tudjon tenni, fel kellett térdelnie rá, és úgy letennie. Mikor már feküdtem, és láttam, ahogy lendületet vesz kiegyenesedéshez, megfogtam a pólóját, és szavak nélkül vettem rá, hogy ne hagyjon itt engem. Egyedül. Egy ekkora szobában.

Mindig azt tartottam, akkor vagy igazán barátja valakinek, ha a beszélgetésben beálló csendet nem tartod többé kínosnak, és nem próbálkozol elcsépelt témákkal, hogy eloszlasd. A barátoknak hallgatniuk is kell tudni egymás mellett.

Mellém heveredett, és ahogy betakart, maga is betakarózott, én pedig oldalamra gurultam, és hozzá bújtam. Nem semmi illata van ennek a srácnak. Egyszerre fiús, és férfias, remek keveréke az illatoknak. Ha ezt az illatot palackozni lehetne, egészen biztos milliomos lennék. Nem tudom elképzelni, hogy van olyan nő, aki ezt az illatot nem szeretné érezni. Lassan éreztem, ahogy elnehezednek a szempilláim, és már nem bírom nyitva tartani a szemeimet, úgyhogy be is hunytam őket.

Ismét elaludtam, mert a függöny rései között beszűrődő napfény ébresztett. A következő, amit érzékeltem, az egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkas, amit párnának használtam, és a horkolás. Ezen elmosolyodtam. Mindenki azt hiszi, zavar, és ezért említem meg, pedig pont, hogy cseppet sem zavar, a monotonságára remekül tudok aludni. Feljebb emeltem a fejem, és nézetem az arcát. Ha valaki alszik, minden izom, minden ránc kisimul az arcán. Ilyenkor senki sem tud tettetni. Itt, csak önmagát adhatja. Szép, és gyengéd. Igazi nyugalom tenger. Néztem hogyan játszadoznak a fények az arcán. Mivel a függönyöm narancssárga volt, a reggeli napfény narancssárgára festette az egyébként fehér színű falakat. Szeretem a narancssárgát, mindig meleg érzetem lesz tőle.

Újabb munkanap elé néztem, de ez nem töltött el szomorúsággal, sőt, éppen hogy örültem, mert egy újabb napot tölthettem lent az elfeledettek között. Gergő is én is szerettünk odalent kutatni.

Mandragóra

Mandragóra. Az a növény, aki emberré akart lenni. Megtanulta a beszédet, de a földtől nem tudott elszakadni. Aztán egy napon ígéretet tettek neki. Azt mondták, hogy ember lehet, hogy igazi emberré válhat. Nem tehette meg. Őt is becsapták.

Tikkasztó volt a hőség a hideg limonádé nem hogy hűsített volna, még melegített is. Az ember azért iszik hideget, hogy hűtse magát. Aztán rájön, hogy a hideget a testnek fel kell melegítenie, és ezzel csak felforr. Épp ezen elmélkedtem kezemben a pohár jegességgel, mikor hirtelen az erdőből kisétált egyetlen barátom, Nathan. Minden nyarunkat itt töltöttük, együtt a hegyekben. Mindig sátorral jöttünk, és 2-3 hetet töltöttünk együtt. Általában az enne valókat a közeli gazdaságoktól szereztük be, minden gazdának és gazdasszonynak akadt egy kis felesleges élelme, amit oda tudott adni nekünk jó szívvel, hiszen sokat segítettünk nekik a házuknál ilyenkor.

-         Mond csak, mióta is ismerjük mi egymást?  - kérdezte egyszerűen...

ФФФ

Akát hányszor találkozom vele, megrendülök. Lassan már 20 éve, hogy elkezdődött, valójában 2 éves korom óta látom, de ma sem szoktam hozzá. Hogy is lehetne?! Én látom, mit okoznak a szavak az embereken; megszegett ígéretek, hazugságok, pletykák, meggondolatlanul hozzá vágott szavak. A jobb szemem úgy lát, mint a tiéd; de a bal, a lelkeken okozott sebeket kivetíti a testre. Tudod mit látok? Folyamatosan vérző sebeket, amikor az egymáshoz vágott trágár, és bántó szavak okoznak, férgeket, amit a hazugságok érlelnek egyre kövérebbre, Borzasztó, visszataszító kelések százai, amik a megszegett ígéretek jutalmául szolgálnak. Elhiheted, nem szép látvány így nézni az emberekre. Éppen ezért a bal szememet kötéssel takarom. Akik ismerik az arcomat, úgy tudják, vagy hiszik, hogy arra a szememre gyengén, vagy egyáltalán nem látok. Most, hogy bejött a divatba a szemre fésült haj, azt hiszik, én is ezt az irányzatot követem, pedig nincs hozzá közöm, sokkal régebben hordom így a hajam, mint a legtöbb lány. Mindennek ellenére mégiscsak találtam magamnak barátokat. Nem sokat, de azok mély barátságok.

Egy zsúfolt téren álltam, a zebra közepén, a lámpa épp most váltott villogó zöldről pirosra, és rengeteg autó dudált rám, hogy ugyan vigyem már arrébb nemesebbik felemet. Vill – a barátnőm - épp mozgásba próbált hozni, de csak nagy nehezen sikerült neki, annyira megbénított a látvány.

Velem szemben egy kisgyerek álldogált, fogta a mamája kezét, de nem voltak összetartozók, legalábbis nem az én szememben. A fiúcska nem fordította élénk kíváncsi tekintetét az őt körülvevő világra, a földet nézte. A nő más nőkkel, gondolom a barátnőivel beszélgetett. Bőre, minden hátható felületen kelésekkel, és férgekkel volt tele, itt-ott 1-2 vérző seb, de a számuk igazán csekély a kelésekéhez képest. De a gyerek! Az egész teste egyetlen, hatalmas sebből állt, legalábbis úgy látszott. A barátnőmhöz fordultam, - mivel én az esetek 99%-ában nem hordok magamnál pénzt:

-         Kérlek, adj kölcsön egy fagyira valót! – azonnal rájött miről lehet szó, a cserekre nézett, majd rám, és félbetört pálcához hasonlító szemöldökét kérdően felhúzta

-         Ennyire súlyos? – mindig megértő világosbarna szemeivel kutatott az arcomon, majd nagyot sóhajtott, és odaadta a pénztárcáját.

Ő az egyetlen, akinek elmertem mondani a teljes igazságot a szemeimről. Elrohantam a legközelebbi gyors étterem láncolat helyi kirendeltségéhez, és amint kifizettem, már rohantam is vissza. Sétára váltottam, és úgy mentem oda a gyerekhez. Leültem a mellettük lévő padra, a fagylaltot a kezébe nyomtam, ő pedig meglepődve nézett fel rám. Rámosolyogtam, ő pedig felcsillanó szemmel nézett rám, tekintete szavak nélkül azt mondta „Köszönöm!” Fejére tettem a kezem, megborzoltam fekete haját, Láttam, ahogy a homlokán néhány seb összeforr. Megkérdeztem, hogy hívják, miket szeret, minden pillanattal egyre tisztább lett az arca, s bár a változás észlelhető volt, mégiscsak apó. Rövid idő telt csak el, és őt már nem is kellett faggatnom, mondta ő magától az egészet. Aztán lebuktunk, az anya rám nézett, ideges lett, elvörösödött az arca, és üvöltve vagdosta hozzám egész szitok készletét, és én ereztem, ahogy minden szava pengeként váj valahol a húsomba. A fiúcska megszeppent, és szemei megteltek könnyekkel, de sírni nem mert. Az utolsó, amit mondott rám „… egy ilyen beteg ember, mint maga” és elsietett, rángatva a gyerek kezét. Mosolyogva köszöntem el a gyerektől, ő pedig nagyot szipogva bólintott, és nem fordult többet hátra.

Vill eddig távolabbról figyelte mi történik, de most odajött mellém, leült, és átölelt. Tudta rólam, hogy ez számomra a legfontosabb, nem a szavak, hanem hogy átöleljenek, vagy egyszerűen csak hozzám érjenek. Kinek mi. Nekem ez, másnak más a fontos. Vill arcára még sosem mertem úgy nézni, hogy a bal szemem is nyitva volt. Vegyes érzelem volt ez számomra: egyszerre voltam kíváncsi, és féltem a látványtól… Talán tudatom alatt, vagy talán titokban, azért foglalkoztam vele ennyit, hogy ha egyszer kinyitom majd a szemem, és ránézek, az arca ne legyen olyan szívfacsaró, de még sosem vettem a bátorságot. Felkeltünk, és felszálltunk a villamosra. Erre a napra valahogy elegem lett a sok engem körülvevő emberből, csak haza akartam jutni, és bezárkózni a szobámba, és behunyni a szemeim, és olyan dolgokat látni, amikben nincs lélek, tehát semmi sem emésztheti őket. Hogy rájuk nézve ne az jusson az eszembe, hogy mi is van odakint. Akárhogy is, sosem értettem én sem, sem aki tudta a titkomat, hogy tudok mindezek ellenére valami apró örömet találni minden napon, ami ad elég erőt ahhoz, hogy emberekkel találkozzak.

Helyt álló kérdés, hogy ha ennyire rossz látni, miért nem tartom folyamatosan fent a szemkötőt? Valójában, erre nem tudok válaszolni. Az iskolában általában magamon tartom, de ha az utcán megyek, általában leveszem, mert nem szeretem, hogy megbámulnak miatta, mint valami vásári majmot. De fél szemet csukva tartani bárki elismerheti, nem egyszerű dolog.

Elérkeztünk az útnak azon pontjára, ahonnan én már nem tudom Villt tovább kísérni, ám ha itt elválunk, mind a ketten körülbelül ugyan annyi idő alatt érünk haza. Ő északnak, én délnek tartottam. Igaziból, nekem ez elég nagy kerülő volt a hazajutáshoz, de ez nem zavart sosem, valahogy ez a kerülő még jót is tett néha nekem. Ahogy felszálltam a másik villamosra, méh integettem neki, aztán leültem menetiránynak háttal, kinyitottam az ablakot, és figyeltem, ahogy a jármű mellett elsuhan a folyó. Nem szeretek háttal ülni a menetiránynak, de ennél is fontosabbnak tartom, hogy mindig a fejemmel egy vonalban legyen egy nyitott ablak, most éreztem, ahogy az emberek szúrósan néznek rám, amiért ilyen csípős november végi délutánon kinyitottam egy ballakot a haladó járművön. Nem törődtem velük, csak néztem, ahogy a nap narancssárga korongja lebukik a túlparti hegyek mögött, és a szél által foltokra szabdalt felhőtakarót szép meleg színekkel festi olyanná, mint egy színes sál. A naplementéket szerettem mindig a legjobban, de nem azért, mert romantikusnak tartanám, hanem mivel ennek mindig olyan szép melegnek éreztem a színeit. Erőszakkal fordítottam a fejem kifelé, hogy ne kelljen emberre néznem. Persze ez most sem ment jól, úgyhogy inkább elő kotortam a zsebemből a szemellenzőmet. Felvettem, és egy pillanatra mind két szemem előtt elsötétült a világ, aztán tiszta lett a kép, és gyorsan kézzel rágereblyéztem a frufrum a letakart szememre, hátha nem látta meg senki. Persze ez reménytelen vállalkozás volt, nem bírtam sosem, ha a szemem alatt csiklandozza a hajam az arcom, ezért mindig rövidebbre vágtam a hajam. Kezemre döntöttem a fejem úgy bámultam ki a világra. A tömeg mellettem egyre nagyobb és nagyobb lett, aztán hirtelen, egy nagyobb turista célpontnál az emberek zöme leszállt. Valaki elfoglalta a velem szemben megüresedett helyet, és bámult. Egy futó pillantásra méltattam a szemem sarkából, de semmi több, ennek ellenére, ő tovább szuggerálta az arcomat. Próbáltam nem foglalkozni vele, de ez sajnos nem ment túl jól a szemei lyukat néztek az arcomba. Indulatosan, hirtelen fordítottam felé a fejemet, úgyhogy sikeresen megrántottam a nyakamat a mozdulatsor végére.

A fiú nem volt magas, sem alacsony, nálam maximum egy fejjel lehetett magasabb, már amennyit így ültében ki tudtam venni. Rövidre nyírt haja sötét szőke, vagy talán világos barna volt, áll szakállt viselt, két hatalmas barna szeme a szemeimbe nézett, nem pislogott, nem fordította el a tekintetét, nem jött zavarba, direkt bámult, és én kezdtem magam mezítelennek érezni a pillantásától, átkaroltam magam, és ráncolni kezdtem a homlokom, aztán durcásan megkérdeztem tőle:

- Megtudhatom mi olyan rettentően érdekes rajtam? – elmosolyodott, és ez olyan volt, mintha egy pillanatra kisütött volna a nap.

- Valójában nem fontos, csak emlékeztetsz valakire, akit ismertem – elgondolkozott – illetve csak álmodtam vele néhányszor és nagyon meglepett, hogy valaki teljesen úgy néz ki mint ő. Den vagyok, téged hogy hívnak?

- Te mindig így ismerkedsz? – szegtem neki a kérdést kissé talán túl élesen is.

- Nem, igaziból eléggé zárkózott és csendes ember vagyok, de nagyon megörültem neked, nem is tudom miért igaziból… csak örülök neked.

- Merry vagyok, de csak Me-nek hívnak. De továbbra is furcsának tartom, hogy csak így bámulsz rám!

- Bocsánat. – sütötte le a szemeit egy pillanatra, aztán kinézett a villamos ablakán. Azt hittem kifelé bámul, de egy alagútnál rájöttem, hogy engem bámul az ablaküvegen keresztül. Most én kezdtem mosolyogni rajta.

- Megint furcsán fogsz rám nézni, de szeretnélek jobban megismerni – nézett rám, ezúttal ismét közvetlenül nézett a szemembe.

- Akkor most elkéred a számomat, és sms-ezgetünk? Ilyen szőkének látsz?

- Tényleg ennyire egyszerűnek látszom? – most a lelkébe taposhattam, mert eltűnt a mosolya. A különös az volt, hogy ez nekem fájt.

- Sajnálom… - fordítottam el a fejem – rosszkor találtál rám. Bocsánat – a szemeit kezdtem fürkészni.

- Igen… borzalmas, amit látnod kell nap, mint nap. Nem lehet könnyű.

- Mi? – megrémített, amit mond, miről beszél? Hogy lehet, hogy tudja? Ki ő?

- Leszállunk? – fogott kézen, nem várta meg hogy válaszoljak, csak húzott maga után, én pedig követtem. Leszálltunk, de nem állt meg, sebes léptekkel becélozta a folyópartot.

Mikor megállt végre, de engem a lendület tovább vitt, ő visszarántott, és én neki tántorodtam. Átölelt, és a fejem a vállára hajtottam. Sírni kezdtem, és ő a fülembe suttogott.

-         A lelkedbe látok, érzem a bánatod, bár csak a szemeidből olvashatok, de átérzem a sorsod.

-         Látom, amit okoznak a szavak!

-         Tudom, és ezért arra kérlek, hogy nézd meg az arcom.

-         Nem akarom, még nem is ismerlek, előítéleteim lesznek!

-         Látnod kell! Bízz bennem! – és levette a szemkötőmet.

Egy pillanatra azt hittem, hogy csukva hagytam a szemem, mert az arcán a sértések alig látszottak, aztán elkezdtek eltűnni. Körbe néztem, és a többi ember arcán sem láttam a hibákat. Nem akartam hinni a szemeimnek.

-         Miért? – ő rám mosolygott félősen, mint aki nem tudja, milyen reakciót várjon.

-         Miatta. Mert nem csak azt látom, hogy mi uralkodik a lelkedben, hanem elmulasztom a látásod különlegességét. Mert hallottad, hogy kiabáltam, és hagytad hogy beléd lássak.

ФФФ

-         Mandragóra?! – szólítottam, de nem néztem rá.

-         Mesélj! – ült le mögém, és magához ölelt.

-         Jó, hogy itt vagy nekem, még akkor is, ha ez csak egy illúzió…

-         Az élet is csak illúzió.

-         Hazudtál nekem valaha?

-         Egyszer. Amikor azt mondtam, „nem fogok rád várni”.

ez az első olyan versem, amit hajlandó vagyok publikálni... bár Nib első benyomása valószínűleg az ópium lesz :)

Nem változik semmi sem,

Álmos szemek tükrében

Várak, tornyok fényében,

Folyók, árkok mélyén sem.

Szélbe vésznek a szavak,

Égbe tépnek a vasak

Tisztán, majd homályos estre

Száguldj vonat Budapestre.

Ősz van a világban,

Őr vigyázza lábam,

Óra ketyeg nálam,

Széttörték a váram.

Szívemből vérvirág hasad,

Földre hullva sárba roskad,

Korlátokat dönt föl,

Egyre csak dörömböl.

Nézed! Ezt, Én csinálta:

Szárait magam vágtam!
Én öltem meg őket,

Titkos éji szeretőket.

A virágnak bár vére nincs,

Halkan, sikoltva tekint:

Hangját a szél szerte fosztja,

Báját a szív meg nem osztja.

Kalitkában egyre állok,

Fonalakból kört csinálok,

Messze nézve mint tükörbe,

Sivár világ fogad ködben.

Álmot emel fölém az ég,

Vissza kéri bús köntösét:

Rab madárnak nem kell palást!

szabad leszel, sok kitartást!

Bocsánat, elég béndzsa, főleg az utolsó versszak, de nem baj :) nem szoktam verseket íri, ritkán van olyan hogy mégis megteszem :)

Az Éjszaka mesél

Hajdanán a világ jelenségei éltek, a maguk helyén olyanok voltak, mint az emberek, ám ezt az alakot csak egy módol vehették fel: el voltak zárva a felhők között egy utazó kolostorba. Mindnek volt egy saját szobája, ahol, és csak is ott fel tudta venni az emberi alakját. Amint átlépte a szoba küszöbét, az általunk ismert formába lépett. Nem gyűlölték a termeiket, de végtelenül magányosak voltak bennük. Az Ezüstmalom nem engedhette, hogy ezek mind egyszerre szabadon éljenek, mert abból megszületett volna a káosz, és az a világ végét jelentette volna; így hát, kellett egy ember, akit a Malom választott ki arra, hogy nyissa, és csukja az ajtókat. Egy olyan emberre volt szükségük, aki megbízható, okos, és pontos.  Ez mindig nehéz feladatnak bizonyult, ugyanis az Őrző, kiválasztottságától utolsó leheletéig végezte ezt a munkát. Nem egy lélek keseredett bele ebbe a munkába. De ezeknek az embereknek az életét nem én fogom elmesélni, mert az a történet, amely krónikásául engem választottak, egy olyan ifjúról szól, akit 23 éves korában választottak Őrzőnek. A szabályzat szerint az őrzőknek nem kellett feltétlenül család nélkülinek lenni, de nehéz lett volna alternatívát találni egy kapcsolatnak, itt a felhők közötti világban. Az épületnek nem volt állandó formája, mindig változott, attól függően, hogy a Malom mit szabott meg aznapra, melyik jelenségek éledjenek fel aznap, hogy ne kelljen külön szaladgálnia az Őrzőnek, és csak a az idő folyamát kelljen követnie, ami az árkádos folyosók közepén, egy sekély kis mélyedésben csordogált, ezüstszínű sűrű, meg sosem szakadó folyamként.

Egy nap azonban minden megváltozott. Követte az időt, és az egyik kanyarban ránézett az egyik ablakra. Az üveg mögött felsejlett egy fiatal lány, csak a szemeiben lehetett látni évezredek tudását. Csak egy pillanatig néztek egymás szemébe, utána a lány a szoba sötétjébe veszett. A fiú akárhogy lapult az üveghez, nem látott át rajta. Legszívesebben azonnal megkereste volna a szoba ablakát, de a következő ajtóra szerelt csengő, mennydörögve megszólalt. A vihar ki akart jönni. Lóhalálában ért az ajtóhoz, és mikor kitárta még, pár pillanatra látta az öreg férfit szürke vattaszerű szakállával. Szürke vastag talárt viselt, szivárványhártyája akár a villámmal beszőtt égbolt, arca zord volt mikor szertefoszlott távoztában. Az ifjú nyitva hagyta az ajtót, hogy az öreg visszatérhessen. Ahogy továbbhaladt az árkádos folyosón, bár hogy is nyitotta-zárta az ajtókat, csak a különös jelenségre tudott gondolni. KI akarta tárni azt a szobát, hogy tudja, ki ez a lány. Elméjében már körvonalazódott a gondolat, hogy mégis melyik jelenség lehet, de még nem merte biztosra venni.

Megszólalt egy újabb csengő, a hangja olyan volt, mint mikor a harangvirág kelyhét meglengeti a szél. A halál jelzett, hogy útra kell kelnie. Talán különös dolog, hogy nem csak egyféle halálnak volt itt szobája: külön szobát kapott a hirtelen-, szenvedő-, békés-, tömeg-, és öngyilkos halál is. Alkonyodott, ahogy a nappal megkezdte útját visszafelé a rejtekbe, a fiúnak mennie kellett és kinyitni egymás után sorban az alkony, és az este ajtaját. A két kacér nőalak buja mosollyal az arcán vette fel természeti alakját. Ez után elindulhatott az éjfél felé, erre sok ideje volt.

Bár ezüstmalomnak hívták ezt a helyet, inkább hasonlított egy középkori kolostorhoz. Az ódon falakkal, árkádos felhő udvarokkal, és kerengőszerű elrendezéssel. A malom nevet az emberek adták neki, de valójában csak elképzeltek egy épületet az égben, ami ezüstösen ragyog a holdvilágnál. Bár az emberek már rég elfelejtették, de régen néha-néha látni lehetett a felhők közül kibújó malom tornyait, de ez csak igazán tiszta teliholdas éjszakákon volt lehetséges.

Kinyitotta az éjfél ajtaját, ő pedig sötétkék fekete fátyolként lebbent ki az ajtón, és fejet hajtott az ifjú előtt. A fiú szintén meghajolt, és leült a földre, hogy megvárja visszatértét, és bezárja mögötte az ajtót. Neki nem volt sok dolga, csak pillanatokig kellett a szabadban lennie. Most az éjszaka következett. Szerette ezt a jelenséget, mert minden alkalommal, hogy ezt a nehéz vasajtót kinyitotta – bár az alakot sosem látta eddig – úgy érezte, mintha a fekete füstfelhő végig simított volna az arcán, és finom csókot lehelt volna ajkaira. Ez alkalommal azonban nem hagyta, hogy a megszokás erőt vegyen rajta, frontálisan állt az ajtóval, mikor kitárta azt.

Egy vékony nő állt előtte, fekete-pókhálóból szőtt ruháján, mint a gyémántok csillogtak a harmatcseppek. Hosszú egyenes fekete haja, uszályként terült el mögötte. Nem volt igazán szép, de különleges volt, hófehér arcából világítottak a higanyszínű szemek. Ajkai teltek, borszínűek. Enyhén oldalra billentett fejjel állt, kérdőn nézve a fiúra, de közben ajkain mosoly játszott.

- Én őm… - mondta a fiú, de több hang nem jöhetett ki a torkán, mert a lány felemelte bal kezének mutató ujját, és gyors lépéssel a fiúhoz sietett, még sikerült megérintenie a férficsodálkozástól elnyílt ajkait, mielőtt füstté foszlott. A férfi még mindig a kilincset fogva, lerogyott a földre. Csak másodpercek teltek el, de ő óráknak érezte. Késként járta át szívét a gondolat, hogy tényleg őt látta a kőcsipkézett üvegablakban felsejleni. Még soha, semmiben sem volt ennyire biztos, és fájt neki, hogy eddig sosem vette észre, hogy áll ott valaki. – Nem vagyok hozzá méltó – gondolta, és görcsbe rándult a gyomra. Két éve volt már a malomban, de most először nyomta el az álom.

Mikor magához tért, a kőpadlón feküdt kiterülve. Az éjszaka az ajtó küszöbje mögött guggolt, és két kézfejére támasztotta állát.

-          Felébredtél – szólalt meg mély érzéki hangján.

Nem kérdés volt, hanem kijelentés. De ebben az egyetlen szóban kifejeződött minden, amit egy nő érez, mikor elköszön tőle a férje reggel, és ő arra kéri: Maradj! És bár a férfi boldogan mondana igent, de nem teheti, mert neki is végeznie kell a dolgát, így hát megy, és csak int az asszonynak, mert tudja, hogy akár egyetlen szavával meginoghat, - és tényleg menni kell, és kiengednie a hajnalt, hát futni kezd, - ha megszólalna, nem tudna elmenni. De nem tudja megállni, hogy ne nézzen hátra. Az ajtó bezárult, de lelki szemeivel látta, ahogy a retesz mögött a lány a nappali táncába kezd. Tudta milyenek ezek a szobák, mind egyforma, üres, 3 nagy kőcsipkés ablak, ágy, képek, vagy lámpa egyikben sem volt, semmi, ami otthonossá tette volna őket. Hidegek, és ridegek voltak.

Ez volt az éjszaka története, amit ő maga mesélt el nekem, mikor egy forró nyári éjszakán belebbent a nyitott ablakomon a szobámba, és fülembe súgta ezt a történetet.

nos, kezdő, de nem is rossz :) aztán meg...rég írtam, ide, úgyhogy gondoltam most itt az ideje :)

Koponya

remélem tetszik, mostanság egyébként be fogom vinni gépbe a rajzaimat, hogy feltegyem ide őket, remélem nem bánjátok kik ide tévedtek!

Megrepedt az égbolt, és egy pillanatra kivilágosodott a táj. A szél mohón rázta az ablakokat, a fák ágait a tetőhöz csapkodta. Még a Mennyek hatalmas kapuja is csukódni kezdett, ilyen zord időjárást még a sokat viselt vaskapuk sem bírtak. Csikordultak a súlyos sarokvasak, és hatalmasat dörrenve becsapódott. Akkora lendülettel, hogy még visszanyílt kicsit, és újra becsukódott. Sokáig visszhangzott a táj. A szél olyan hevesen fújt, hogy az esőcseppek majdnem vízszintesen hullottak, sebesen.

A kis faházban barátságosan lobogott a tűz, a hintaszékben ringatózva egy öregember ült. A dörgésre felriadt, és az ablakhoz sétált. Kinézett, majd fintorogva behúzta a tulipánmintás függönyöket.

- Ilyen időben a magasságos Atyaúristen is kizár minket a mennyből! – morogta. A kandallópárkányához bicegett, és egy faládikából egy pipát, és selyemzacskóba csomagolt dohányt vett elő. Jól megtömködte a pipáját, majd gyufát gyújtott, és pöfékelni kezdett. A szobában található könyvespolchoz sétált, és levett róla egy fényképalbumot.

Szép vörösre festett bőrkötésén arany számok „1950”net hirdettek. A nyikorgóhoz sétált – mert ő így nevezte a hintaszéket – leült, és kinyitotta. A képek fekete fehérek voltak, fehér margóval, a szélük csipkés. A Könyv oldalai mond feketék voltak, egy oldalon 1 kép díszelgett. Az elsőn 3 fiatal férfi ült, nevettek, puska volt a kezükben, egy szikla előtt. Előttük a földön kiterített vadak: fácánok, galambok, és egy vaddisznó. Alatta csodaszépen díszített vékony vonalú, dőlt betűkkel: Őszi Erdész vadászat

Végig simított a gyönyörű betűkön, és egy apró rác megjelenése a szája sarkában mutatta, hogy mosolyog. Szeme már nem az írást nézte, túllátott azon, felidézte azt az embert, aki ezt neki készítette. Lapozott egyet. A következő oldalon egy csodaszép hölgy ült, fül alá érő rövid frizurájára egy csinos kis masnis kalapot tett, ruhája a kalaphoz illő, szintén masnis. Egy fenyőerdőben, az utat szegélyező korláton üldögélt, arcát profilból fényképezték. Alatta a szöveg: Erdészeti kirándulás – Mary. Igen, Mary írta alá mindegyik képnek mit és kit ábrázol. Az ő takaros szép írása díszítette az oldalakat, nem a képek maguk. Azok önmagukban nem értek semmit. Mary jelenléte tette az oldalakat varázslatossá, pedig igazán jól sikerült fényképek voltak. De neki csak az írás számított. Felnézett a polcra, és ott tíz évenkénti sorrendben ugyan ilyen albumok sorakoztak, csak más-más színűre festették a bőr borítókat. Nem volt két egyforma. Nagyot sóhajtott, és tovább lapozta az albumot.

A kandallóban vidáman lobogott a tűz. Az öreg pedig elszundított. A kezéből kiesett a könyv, és lapjával lefelé bukfencezett egyet. A férfi feje enyhén előre bukott, és lélegzetvételnél mindig kissé megemelkedett, majd visszasüllyedt. Egy idős asszony jött be a szobába, világossárga bolyhos fürdő köntösben. Az ajtófélfában megtámaszkodva megállt, és öreg szemén elnéző mosoly játszott. Ezekből a szemekből bárki látta, hogy fiatal korában olyan huncutul tudott velük nézni, hogy bármely férfiember szívét maga köré tekerhette. Ők ketten is így találkoztak.

Néha elfog egy érzés, amit nem tudok megmagyarázni. Reggelente ha tükörbe nézek, vagy elmegyek egy kirakat előtt, amiben meglátom magam, nem csak magamat látom benne. Látok egy Várkaput. Csak a csúcsíves ajtókeret maradt meg, a vár többi része leomlott, a tiszta éjszakai égboltot látni, és a teliholdat. A földön koponyák hevernek szerteszét, Az ív alatt pedig egy derékig érő sötétvörös hajó nő áll, Gyönyörű fekete ruhában, amely 2 részből áll: a felsőrésze egyszerű szabású, testhez álló, pánt nélküli ruha, amelynek fekete anyagát ezüst szálak, mint pókhálók keresztezik. Az alsó fele hosszú pillekönnyű selyemből varrott fodros anyag. Az arcát még sosem láttam egészen, de azt igen, hogy egy mahagóni színű hegedűt tart a kezében. Nem mindig játszik rajta, sőt nem is mindig áll, volt, amikor üldögél, vagy fekszik, de nem mozdul a csúcsíves kapu alól.  Néha, álmomban a játékát is hallottam.

Minden nap korán kelek, ha a suli felé veszem az irányt. Körül belük 5, és fél 6 között kászálódom ki az ágyamból, és még 6 óra előtt kilépek a kapunkon. Szeretek ilyenkor elindulni, már a suliba hétköznap 45 perc alatt legkésőbb beérek, de ilyenkor olyan csendes a város. Már amennyire ezt egy város tudja nyújtani. Ilyenkor az amúgy szardellás dobozra emlékeztető buszok sem tömöttek, sőt ha elég ügyes vagy, és nem hagyod, hogy az öreg nénik eltérítsenek, még ülőhelyed is van. És kezdetét veszi a minden napi döcögés. A szürkén elsuhanó táj a busz ablakából mindig ugyan olyannak tetszik, ugyan olyan egy hangú és jellemtelen, még annak ellenére is, hogy kezdenek rájönni a népek, hogy nem kötelező minden gyárépületnek, és irodaháznak beton szürkének lennie, és az összes szín már előfordul szinte, de nekem akkor is örökre azok a jellemtelen szürke komor falak maradnak.

Aztán beérek a busz végállomásáig, nagy nehezen lekászálódok, és nekilátok a reggeli manőverezésnek, miközben olyanokat hallgatok, hogy „szerencsések vagyunk, hogy egymástól ilyen távol születtünk…”, az emberek mozgó lassú masszájában, most aztán teljesen külön utakra térjek egy apró kis tér felé. Ezen az útvonalon van néhány tükörszerű kirakat, ezek előtt, ha épp nem jön senki az utcában, megállok, és nézem magamat, aztán a lányt, és eljátszom a gondolattal, milyen is lenne hegedülni. Aztán tovább sétálok, és a téren átlósan végig sétálva figyelem a kutyasétáltatókat, akik a táblák ellenére ide hozzák a kutyáikat-dolgot végezni. Ehhez a rutinhoz tartozik az is, hogy megnézem az egyik ház egy lakásának ablakait. Sosem jövök rá miért. Aztán beérek a suliba, ahol még bő fél órán keresztül alhatok a padra dőlve, mert nem jön be senki. Persze előfordul, hogy ilyenkor alvás helyett bóklászom, de nem sok vizet zavarok, így hát nem is érdekel. Persze amint becsöngetnek, majd ki, és szünet lesz, felkeressük a 2043.-as számú melléket, ahol is vannak tükrök. Míg a többiek a csoportos klotyóhasználat szenvedélyének hódolnak, én, mint a gardedám inkább a tükrök előtt állok, és bámulom a lányt. Nem kis erőfeszítésembe telik leválni a tükörről. Mióta ezt a különös vonzalmat felfedeztem magamon, tartok magamnál tükröt, hogy ha akarom, figyelhessem… Már azon is elgondolkoztam, minden nő látja ezt a lányt, azért nézi magát annyit a tükörben? De ha egyszerre nézek tükörbe valaki mással, akkor csak magunkat látom, tehát kétlem ezt. Minden napom így telik el általában.

Valamelyik nap mikor otthon ültem a szobámban a nyitott füzeteim és könyveim fölött, és tanulni próbáltam, amiből csak az lett, hogy néztem a velem szemben lévő tükröt, a macskám bejött a szobámba, és sündörögni kezdett körülöttem. Nem nagyon figyeltem rá, amit ő zokon vett, és belém vájta a karmait. Ezzel kijózanított, hangos, jaj, szavamat pedig elégedett dorombolással nyugtázta, és az ölembe heveredett. Beszélni kezdtem hozzá a lánytól a tükörben, amire ő rám emelte unottan tekintetét, majd felkecmergett a térdemre, leugrott, és a tükörhöz lépdelt. Egyik mancsát a tükörhöz érintette, ami megremegett, ekkor tudatosult bennem a dolog, hogy, már ketten is látszunk a tükörben, mégsem magunkat látjuk tisztán, hanem a lányt. A macska ismét megbökte mancsával a felületet, ami ezúttal víztükörként reagált. Átsétált rajta, és háta nézett rám, jelezvén, hogy kövessem. 1 életem 1 halálom, úgy döntöttem követem a hamuszürke macskát a természetesnek egyáltalán nem mondható halmazállapotú tükörbe. Furcsa volt. Nem éreztem semmit, csak áthaladtam a tükrön, az első dolog az volt, hogy a kis keskeny tükör kerete nem az én széles vállaimra lett méretezve, így hát elfordítottam, és úgy kúsztam tovább a derekam csont nélkül átfért, aztán a keret ismét megakadályozta a csípőm átjutását. Az újabb manőverek után végre megérkeztem a várromhoz, és az izgés-mozgástól kimerültem hanyatt vágódtam a földön.

Nevetésre figyeltem fel. Olyanra, amilyet a kislányok lakhatnak, igazi gyöngyözve kacagó hangra. Hasamra fordultam, és kutatni kezdtem a hang forrását. Velem szemben az a vörös hajú lány guggolt, állát a kezeivel megtámasztva a térdére könyökölt. Derűs mosoly játszott az ajkain, és kissé oldalra billentett fejjel figyelt engem. A hegedű mellette az egyik szikladarabon nyugodott. Most láttam először az arcát, és cseppet sem volt kislányos, nem illett a kacagó hanghoz. Figyelmesen megnéztem az elefántcsontból kifaragott arcot, a borostyán zöld szemeket, a fekete hosszú szempillákat, és a csókalakú ívelt vörös ajkakat.  Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű nőt, és ezt meg is mondtam neki, erre ismét azzal a csilingelő kacagással válaszolt, és még kecsesebben, még szemkápráztatóbban figyelt engem. Kezdtem végre magamhoz térni, és a hasalásból felkászálódtam törökülésbe, ami nem ment túl könnyen, mert valahonnan egy smaragd zöld ruha került rám, olyan amilyet a velem szemben ücsörgő nő is viselt. Figyelmesebben szemügyre vettem magam, aztán lábra álltam, hogy meg bizonyosodjak róla nem csak ültömben van rajtam.

-   vártalak már. – szólalt meg találkozásunk óta először – Dea vagyok. Tudtam, hogy végül eljössz hozzám, éreztem, hogy látsz engem. Igen, tudom, hogy nem fordultam feléd, de attól félek, akkor nem leszel már kíváncsi rám, és végül nem jössz ide, hogy csatlakozz hozzám.

-   Ez eléggé szektásan hangzik, nem gondolod? – a világ sajnos eléggé gyanakvó természettel áldott meg engem ahhoz, hogy folyton kérdezzek – Egyébként meg hogyan került rám ez a ruha, és mégis minek is vagyok itt?

-   Ez nem szekta, legalábbis nem gondolnám, hogy az. – tűnődött el – a ruha hogyan került rád? Itt mindenki a saját valóját veszi fel a te lelkednek ilyen az alakja. Da ha már a ruhánál tartunk, azt nem akarod tudni, miért lett a hajad hosszú? A miértek re és a hogyanokra a válasz: azért mert akartad, és úgy hogy kérted.

-   Mi van a hajammal? – kaptam a fejemhez, hogy aztán teljes ámulattal húzzam végig ujjaim között a bokánál is tovább érő zuhatagot. Mióta az eszemet tudom, nekem vállig érő vagy annál rövidebb hajam volt. Most meg egy paróka boltot is nyithattam volna a hajamból.

-   Ne rémüldözz, csak akkora, amekkorára vágás nélkül meg kellett volna nőnie mostanra. – sóhajtott fel kissé türelmét vesztetten. – mi a hangszered?

-   Hárfa. Remek az még megvan! Gyere velem! – intett, és elindult a boltívek alatt.

Követtem, míg egy hárfához nem vezetett. Annyit kért, hogy játsszak, és én nekiláttam, egy Beethoven darab játszásának, amit ő azonnal leállított. „azt mondtam játssz, nem azt, hogy hárfázz valamit!” Fogalmam sem volt mit akar, úgyhogy nekiláttam valami mást játszani. Egy Vivaldit, de ő megint csak ugyan azt mondta, és egyre mérgesebb, ingerültebb lett. Kissé megrémültem, hogy nem tetszik neki a játékom, aztán a rémület haraggá alakult „még hogy nem tetszik neki hát mégis ki ő?” Persze ezt hangosan nem mondtam ki, csak a húrokra csaptam. Az arcáról eltűnt a harag, és várakozón figyelte a kezem. A szemembe nézett, és azt mondta - folytasd, gyerünk! – és én játszottam, nem tudom mit, csak egy rögtönzött dallamot, több tételből álló szép históriás melódiát. Egy darabig hallgatta, majd a hegedűjéért nyúlt, és a nyugodt éjszakai tótükör felett megjelent a hegedű magas, átható hangja. A két szólam helyet cserélt, a hárfa hangja gyengéden cirógatta, körül ölelte a hegedű panaszos sírását, a két dallam bátorította egymást, míg végül egy 3 tételben felhangzott a két hangszer telt, erős hangja, ebben már nem volt semmi bizonytalanság. A dallam kiszélesedett, majd halkulni kezdett. A hegedű szép szóval búcsúzott el a hárfaörvénylő hangjától, majd elhalt. A hárfa magányosan, de cseppet sem szomorúan játszotta végig az utolsó tételt, egyre halkabban, míg már csak egy két hangsúlyos hangot lehetett hallani, aztán tovaszállt a széllel. Az istenek, és a szörnyek nyugovóra tértek végre.

- De anya ez nem is volt igazi mese! Az igazi mesékben királylányok és herceg, és gonosz szörnyetegek vannak!

- Igazad van csöppem. De a mesét úgy kezdik „Hol volt hol nem volt…” és én nem így kezdtem.  Szerinted miért?

- Ugyan mami, ilyen a valóságban nincs! A macskák nem járnak át a tükrökön, és nincs több világ csak ez! A kettőnké, amiben élünk. Túl sok mesét néztél kiskorodban mi?

- Na, jól van, akkor most menny! – és a 14 éves lányom elszaladt. – pedig még nem is fejeztem be a történetet… - biggyesztettem le az ajkaimat. – Ne haragudj anya, ő még nem járt odaát, ő még nem tudja, hogy a zenekar még nem teljes.